Egyszer volt egy király, aki nagyon búsult,
mert nem volt gyereke; elhívatott hát három tündért, és megkérte
őket, gondoskodjanak róla, hogy a királynénak fia szülessen. A tündérek
megígérték a királynak, hogy teljesítik a kívánságát, és azt is
tudtára adták, hogy ők is ott lesznek a kis királyfi születésénél.
Kilenc hónap múlva a királyi párnak csakugyan fia született, s a
tündérek felruházták a kis királyfit adományaikkal.
Az első tündér így szólt:
- Légy te a világ legszebb királyfija!
A második tündér így szólt:
- Légy erényes és okos, ha megnősz!
A harmadik tündér pedig ezt mondta:
- Nőjön két szamárfüled!
S azzal a három tündér odébbállt, a kis királyfinak pedig nemsokára
szamárfüle nőtt. A király rögtön megparancsolta, hogy készítsenek
egy sapkát, amit majd a királyfi fejére húznak, hogy eltakarják
vele a szamárfüleit. A sapkát elkészítették, fejére húzták a királyfinak,
s az apja elrendelte, hogy ezt mindig viselnie kell.
Telt-múlt az idő, s a kis királyfi egyre szépült, napról napra szebb
lett, s az udvarnál senki sem tudta, hogy szamárfüle van. Lassacskán
felcseperedett, s amikor olyan idős lett, hogy kisarjadt a szakálla,
és borotválásra lett volna szüksége, a király magához hívatta az
udvari borbélyt, és így szólt hozzá:
- Meg kell borotválnod a királyfit, de ha elárulod bárkinek is,
hogy szamárfüle van, akkor a halál fia vagy.
A borbély nagyon szerette volna elmesélni, hogy mit látott, amikor
a királyfit borotválta; de hát a halálról mégiscsak félt, s inkább
hallgatott. Egy szép napon aztán elment gyónni, és így szólt a gyóntatóatyjához:
- Tudok egy titkot, amit meg kell őriznem, de ha senkinek sem mondhatom
el, hát belehalok, ha pedig elárulom, akkor megöl a király. Mit
tegyek, atyám, adj tanácsot!
A gyóntatóatya így felelt:
- Eredj ki fiam a völgybe, áss egy lyukat a földbe, s mondd el a
titkodat a lyuknak; mondd el annyiszor, amíg azt nem érzed, hogy
megkönnyebbültél, s nem nyomja már a lelkedet; aztán temesd be megint
a lyukat!
A borbély megfogadta a jó tanácsot. Kiment a völgybe, ásott egy
lyukat, elmondta a lyuknak a titkát, s addig-addig ismételte, amíg
meg nem szabadult a terhétől, aztán újra betemette a lyukat, és
hazament megkönnyebbülten.
Azon a helyen, ahol a borbély a lyukat ásta, nemsokára nőtt egy
nádszál. A pásztorok egyszer arrafelé hajtották el nyájukat, s ahogy
meglátták a nádszálat, levágták, és furulyát faragtak belőle maguknak.
Amikor játszani kezdtek a furulyájukon, a furulya megszólalt, és
azt mondta:
- Szamárfülű a királyfi.
Ez a hír aztán lassacskán elterjedt az egész városban, s amikor
a király is megtudta, megparancsolta, hogy vezessék elébe az egyik
pásztort.
Fel is hozták az egyik pásztort a király udvarába, s a király azt
mondta neki:
- Fújj bele a furulyádba!
A pásztor belefújt, a furulya pedig megszólalt ugyanolyan hangon
ugyanarra a dallamra:
- Szamárfülű a királyfi.
A király elkérte a pásztortól a furulyát, hogy maga is megpróbálja.
Belefújt.
- Szamárfülű a királyfi - mondta a furulya.
Akárhányszor próbálta is a király, a furulya mindig csak ezt mondta,
csak ezt az egy nótát fújta. A király magához hívatta megint a tündéreket,
és megkérte őket, hogy tüntessék el a királyfi szamárfüleit.
A három tündér megérkezett, összehívatta az egész udvart, s megparancsolta
a királyfinak ott mindnyájuk előtt, hogy vegye le a sapkáját.
A királyfi megijedt, szabódott, tiltakozott.
- Nem szabad levennem soha a sapkámat - mondta.
- Vedd le a sapkádat! - mondták a tündérek.
Mikor aztán a királyfi mégis rászánta magát, és levette a sapkáját,
a király, a királyné és maga a királyfi is boldogan látta, hogy
nincs is neki szamárfüle!
Ettől a naptól fogva a pásztorok nádszálból faragott furulyái soha
többé nem fújták azt, hogy: "Szamárfülű a királyfi."
|
