Egy rengeteg bükkerdő szélén kis kunyhójában élt a favágó legény fiával, Bálinttal. Apa és fiú együtt járta a erdőt, döntötte a hatalmas szálfákat. A kivágott fát azután halomba rakták az erdő szélén, s éjjelente felváltva őrizték.
Egyik napon, amikor éppen a legényen volt az őrködés sora, csípős, hideg szél fújt. Bálint hatalmas tüzet rakott, közel húzódott a meleghez, és elővette a kártyáját, mert nagyon szeretett magányosan kártyázni. Egyszer csak arra jött egy öregasszony, s megkérte a legényt, engedné oda a tűzhöz, hogy megmelegítse gémberedett tagjait, s miután jól megmelegedett, így szólt:
- Jótett helyébe jót várj! - azzal odaadott neki egy bugyellárist, egy pipát meg egy süveget.
A legény forgatta, nézegette az ajándékokat, azután megkérdezte:
- Öreganyám, minek nekem ez a bugyelláris, hiszen mindig üres a zsebem! Aztán mit csináljak a pipával, mikor nem pipázom? A süvegnek még csak hasznát veszem, fejembe húzom, ha süvít a szél.
- Jaj, édes fiam - mondta az anyóka -, olyan ez a pénztárca, hogy ebből sose fogy ki az arany. Ha a pipából szippantasz, több katonád lesz, mint magának a királynak. A süveget meg ha a fejedbe húzod, oda visz, ahová parancsolod.
Az öregasszony azután eltávozott, s legény meg tovább kártyázgatott a tűz mellett. Reggel felé arra kocsikázott a földesúr lánya, s megszólította Bálintot:
- Látom, szereted a kártyát. Jöjj el velem, kártyázzunk kettesben!
Bálint ráállt, elment a földesúr lányához, és leültek kártyázni. De a lány nagyon hamis teremtés volt, és egy tükörből leste, milyen lapot tart a kezében Bálint. Ahogy mindjobban belemelegedtek a játékba, az álnok teremtés sorra elnyerte tőle a bugyellárist, a pipát meg a süveget. "No Bálint - gondolta magában a legény, amint búsan baktatott hazafelé -, ezt jól megcsináltad! Se bugyelláris, se pipa, se süveg."
Egyszer csak előtte termett az anyóka. Faggatta a legényt, miért vág olyan keserves arcot, mintha vackorba harapott volna. Bálint szégyenkezve bevallotta, hogy elkártyázta az ajándékait. Az anyó adott neki öt almát meg egy korsó bűvös erejű vizet, és kitanította, hogyan szerezheti vissza azt, amit elveszített.
Bálint átöltözött házalónak, aztán elment a kastélyba. Jó áron eladta az almákat, kettőt a szobalánynak, hármat a kisasszonynak. Igen ám, de amint megették a szép piros almákat, mindegyiknek szarva nőtt, ahány alma, annyi szarv. Hasztalan hívták a tudós doktorokat, hogy szabadítsák meg őket a szarvaktól, mind kudarcot vallott. Utolsónak Bálint lépett be, tudós doktornak öltözve. Néhány csepp vizet szórt a szobalány fejére, s annak menten hullani kezdtek a szarvai. A földesúr lányától előbb kérte a bugyellárist, s mikor megkapta, a víz erejével megszabadította egyik szarvától, a pipáért cserébe a másodiktól. Mikor a harmadik következett, kérte a süveget. Az lány szabódott, de csak odaadta. Bálint kikapta a kezéből, fejébe nyomta, elmormolta a varázsigéket, és a süveg vitte, vitte messzire. A földesúr hamis lánya meg ott maradt egy szép szarvval a homloka közepén.