 |
|
|
|
Velünk élő népek meséi
A három királykisasszony
|
|
|
Forráskötet: A vasorrú Indzsibaba. Kárpát-ukrajnai népmesék (válogatta és fordította: Fincicky Mihály), Európa Könyvkiadó, 1970.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl egy ország, abban az országban egy király, akinek olyan három gyönyörű szép leánya volt, hogy azokra nézni emberi szemnek csudálat nélkül nem lehetett. Nem hiszem, hogy lett volna még párjuk a föld kerekségén.
Hej, jártak is őket bámulni, csudálni, nagy, messze földről igazi királyi hercegek, grófok és főnemesek; de nemcsak nézni és csudálni jártak ám ezek, hanem meg is kérni. A király azonban annyira el volt merülve leányai gyönyörűségében, hogy a leánykérőket mindenféle tisztességes ürüggyel elutasította, s a férjhez adást húzta, halasztotta. Nem akart megválni a leányaitól.
Nem messze attól a várostól, ahol a király lakott, volt egy üveghegy, olyan magas, hogy a teteje majd az eget verte. Ennek a hegynek a legtetején lakott három sárkány. Az egyiknek hat feje, a másiknak nyolc feje, a harmadiknak pedig tizenkét feje volt. Ez a három sárkány egy éjjel eljött a királyi palotába, s ellopták a király gyönyörű szép három lányát. Elvitték magukkal az üveghegyre, ahol mindegyiknek szép palotája volt.
Másnap a király és a felesége, amint felkeltek, szokásuk szerint bementek a leányok szobájába; de bizony ott nem találtak senkit, üres volt a szoba. Hej, nagy lett az ijedelem, hogy a három királykisasszony nincs sehol. Hol vannak, merre mehettek? Senki se tudott a kérdéseikre felelni. Kihirdette nyomban a király, hogy aki őket megtalálja, ahhoz adja a leányait feleségül.
No hiszen elgondolhatjátok, hogy micsoda búbánat fogta el a király és a királyné szívét. Annyira bánkódtak szegények, hogy a pogány is megsajnálta volna őket. De hiába, nem tehettek semmit. Hogy ím a hirdetés szétment az egész országban, mindjárt akadt három testvér, akik azt mondták a királynak, hogy ők megkeresik a királykisasszonyokat. Megörült a király nagyon, mert a három fiú csinos legény volt, s megígérte nekik, hogy ha megtalálják a leányait, bizony nem vonja vissza szavát, s nekik adja őket feleségül.
Ez a három fiú nem volt ám közönséges ember, mert a legidősebb tudott repülni, mint a madár, a legfiatalabb olyan ügyesen tudta a kardot forgatni, hogy mindenkit lefegyverzett, a harmadiknak, vagyis a középsőnek pedig olyan szaglása volt, mint az ebnek.
A középső fiú elkezdett szaglászni a királyi palota küszöbétől, s kereste a leányok lábnyomait. Innentől aztán szaglászva ment egész az üveghegy alá, ahol megszűnt a nyom. A három testvér azonnal kitalálta, hogy a leányokat az üveghegyre vihették csak. Ekkor a legidősebb fiú, aki repülni tudott, azt mondja a fiatalabbik öccsének:
– No, öcsém, te ülj fel rám, én felviszlek a hegyre, a többi a te dolgod! Te pedig itt maradsz, míg mi hírt nem adunk! – mondta a középső testvérhez fordulva.
Úgy is lett. A kettő felrepült az üveghegyre, s ott talált három palotát, ahol a sárkányok laktak.
Először elmentek a hatfejű sárkány palotájába, a fiatalabb testvér bement, az idősebb pedig kint maradt. Amikor a fiú kardosan belépett a szobába, ott találta a király legidősebb leányát, aki nagyon megörült, mikor megtudta, hogy ez a csinos legény érte jött.
De szegény nem mert szólni, mert a sárkány délutáni álmát aludta a díványon. Szemei a sok sírástól egészen ki voltak veresedve, de azért örömmel nézte a derék fiatal legényt, aki egyenesen a sárkányhoz ment, kardját kirántotta, s egy suhintással levágta a sárkánynak mind a hat fejét. Azután így szólt:
– No, királykisasszony, most már megszabadult a sárkánytól, jöjjön velem, kint áll a bátyám, ő majd leviszi erről a hegyről. Nekem úgyis tovább kell mennem a másik palotába.
A királyleány nagyon megörült ennek a szép szónak, azonnal kiment a palota elé, ott felült a másik testvér vállára, aki őt levitte a földre, s átadta lent várakozó testvérének, maga pedig hirtelen visszarepült az üveghegyre.
A két testvér most elment a nyolcfejű sárkány palotájába. A legfiatalabb testvér kardosan benyitott a sárkány szobájába, s ott találta kisírt szemekkel a középső királykisasszonyt, aki nagyon megörült az idegen szép fiúnak, de nem mert szólni, csak mutatta, hogy a sárkány ott alussza délutáni álmát a díványon. Nem kellett sok biztatás a legénynek, kirántotta a kardját, s egy suhintással levágta a sárkánynak mind a nyolc fejét, azzal a királykisasszonyhoz fordulva azt mondta:
– No, királykisasszony, most már megszabadult a sárkánytól, jöjjön velem rögtön, kint áll a bátyám, ő majd leviszi erről a hegyről.
Haj, hogy megörült a királykisasszony, azt sem tudta örömében, hogy hova, merre forduljon. De a fiú kézen fogta, s vitte ki sietve a bátyjához, aki felültette a vállára, és azonnal lerepült vele a földre, ahol már ketten várakoztak rá.
Ezt elvégezvén visszarepült az üveghegyre, s a két testvér a tizenkétfejű sárkány palotájába sietett. Itt is kint maradt az idősebb, a fiatalabb testvér bement. A legfiatalabb királyleány akkor is sírt, mikor a fiú belépett. Szólani egyik sem mert, csak némán integettek egymásnak, mert a sárkány délutáni álmát aludta a díványon, s nem akarták felébreszteni. Akkor a legény kardját kirántotta, s úgy odavágott vele a sárkányhoz, hogy mind a tizenkét feje egyszerre leesett. Most megfogta a leány kezét, és kivezette a bátyjához, aki a leányt a vállára ültette, és lerepült vele a földre. Egy kissé meg akart pihenni, s leült addig is, amíg az öccse után felrepül még egyszer az üveghegyre.
De mi történt! A tizenkétfejű sárkány ördögi lelke az üveghegyen maradt öccsének alakját felvette, a repülő testvér elé állt, s azt mondja neki:
– Kedves bátyám, ne is fáradj már utánam, mert én a sárkány madarán éppen most szálltam le az üveghegyről.
A két testvér elhitte szentül, hogy aki velük beszél, az az ő legfiatalabb testvérük. Nem időztek hát itt tovább, hanem felszedelőzködtek, és mentek egyenesen a királyi palota felé.
No hiszen, láttátok volna azt az örömet, ami a királyt és a királynét elfogta, mikor meglátták a leányaikat. Azt sem tudták, hova legyenek a nagy örömtől, csak csókolták, ölelték egymást, és sírtak örömükben, mint a gyerekek. Bezzeg volt becsülete a fiúknak, akik a leányokat visszahozták.
De mi történt a legfiatalabb testvérrel ott az üveghegyen? Ugye, őrá senki se gondolt, mert lent azt hitték, hogy aki az ő képében jár, az a valóságban is ő. Nem úgy volt ám! A szegény fiú csak várta repülő bátyját, csak várta. De elmúlt egy óra, két óra, eltelt egyik nap a másik után, és csak nem jött érte senki. Gondolkozott magában, hogy mitévő legyen? Mert ha tovább is így marad, éhen kell itt halnia.
Nem várt tovább, hanem bement a hatfejű sárkány palotájába, ott egy vén boszorkány jött vele szemközt, aki anyja volt a sárkánynak. Megszólítja:
– Hallod-e, te vén boszorkány, vigyél le engem rögtön erről a hegyről, mert különben azonnal leváglak!
– Édes fiam, megtenném szívesen, de látod, olyan öreg vagyok már, hogy nem bírnálak levinni, hanem ahelyett adok neked egy olyan ollót, amely magától tud szabni.
A fiú elvette az ollót, megköszönte, s ment egyenesen a nyolcfejű sárkány palotájába. A vénasszony életének megkegyelmezett.
Hát amint belép a másik palotába, ott megint találkozik egy vén boszorkánnyal, aki anyja volt a megölt sárkánynak. Ezt is megszólítja:
– Hallod-e, te vén boszorkány, vígy le engem rögtön erről a hegyről, mert különben azonnal leváglak!
– Édes fiam, megtenném szívesen, de látod, olyan öreg vagyok már, hogy nem bírnálak levinni, hanem ahelyett adok neked egy olyan tűt, amely magától tud varrni.
– Na jól van, elveszem a tűt, és életedet nem bántom.
Ezzel a fiú elvette a tűt, és ment sietve a tizenkétfejű sárkány palotájába. Ott is találkozik egy boszorkánnyal, aki a megölt sárkány anyja volt, s megszólítja:
– Hallod-e, te vén boszorkány, vígy le engem rögtön erről a hegyről, mert különben azonnal leváglak!
– Édes fiam, megtenném szívesen, de látod, olyan öreg vagyok már, hogy nem bírnálak levinni. Hanem ahelyett adok én neked egy olyan kantárt, melyet, ha megrázol, azonnal előtted terem egy aranyszőrű paripa, és ha akarod, ismét eltűnik.
A fiú elvette a kantárt, megköszönte, és a vén boszorkány életének megkegyelmezett. Amint a palotából kilépett, első dolga volt megrázni a kantárt. És csakugyan előtte termett rögtön egy aranyszőrű paripa. Nem sokat teketóriázott, hanem felült a paripára, és végiglovagolt az üveghegyen, keresve valami utat-módot, hogy lejuthasson, mert az éhség már nagyon elkínozta. Egyszer csak jön vele szemközt egy akkora madár, mint egy ló, s így szólítja meg:
– Hallod-e, te ember, nekem vizet keress ezen a hegyen, mert ha nem találsz, megeszlek lovastól együtt!
No, most ijedt meg a fiú csak igazán! Most már szent úgyse, vége lesz. Hát hol találjon ő itt vizet ezen a hegyen? Mégis eszébe jutott valami, s így felelt a madárnak:
– Jó, jó, édes madaram, de ha én találok neked vizet, leviszel-e engem a földre?
– Leviszlek, fiam, csak nézz utána szaporán, hogy vizet lelj, mert ha nem, akkor véged van!
A fiú aztán járt-kelt a hegyen, egyszer csak észrevett egy égerfabokrot.
„No – gondolta magában –, hiszen az égerfa csak vizenyős helyen szokott nőni, próbáljunk itt szerencsét."
Hamar nekiállt, és az égerfabokor alatt kezdett gödröt ásni a kardjával, s csakugyan a víz azonnal felbugyogott. Ásott tovább és tovább, és amikor már egy hordó nagyságú gödröt ásott, engedte a vizet felgyűlni benne. Akkor eljött a madár, és kiitta mind.
– No most, fiam, ülj fel rám, és én leviszlek a földre!
A fiú kétszer sem mondatta magának, hanem felült, és nemsokára lent volt a földön. Nem akart mindjárt a királyi udvarba menni, hanem először betért egy szabóhoz, akitől enni, inni kért, s ott is maradt nála mint szabósegéd.
Egyszer este eljött a király legidősebb leánya a szabóhoz, s drága szép selyemszövetet hozott magával. Azt mondja a szabónak:
– Édes mester úr, legyen olyan jó és csináljon nekem ebből a vég selyemből holnap reggelig egy szép, csinos ruhát, mert holnap lesz a lakodalmam.
A szabó szabadkozott, hogy ez teljesen lehetetlen, de végül elfogadta mégis a varrást. A fiú látta a királyleányt, de az őt nem.
Mikor a királyleány elment, a szabó elkezdte a fejét törni, hogy ilyen rövid idő alatt hogy csinálja ő meg a ruhát. De megszólalt a fiú:
– Sohase búsuljon, mester uram, elkészítem én, csak tessék nyugodtan lefeküdni és aludni!
Úgy is volt. A fiú fogta a ruhánakvalót, leterítette az asztalra, s azt mondja a boszorkánytól kapott ollónak:
– Na, te olló, úgy szabd ki ezt a ruhát, hogy szebb szabású ruhája ne legyen senkinek a világon! Tű, te pedig úgy varrd meg, hogy még az öltés helyét se lehessen látni!
Uramfia! Csak látni kellett volna kendteknek, hogy hogyan szabott az az olló, és hogyan varrt a tű! Az olló egy perc alatt kiszabta, a tű pedig nyomban megvarrta. A ruha készen volt, a fiú pedig lefeküdt aludni. Éjfélkor a szabómester felébredt, s költi a legényét, hogy jó volna már a varráshoz fogni, mert különben reggelig nem készülnek el.
– Sose búsuljon azon, mester uram! Megvarrtam én már még az este.
Fölkel a szabó, megnézi a ruhát, s csak elhűlt azon, amit látott. Hiszen ő életében ilyen szép ruhát nemcsak hogy nem varrt, de nem is látott! Mondja is a legénynek:
– Édes fiam, hisz én neked nem mestered, de inasod sem lehetek!
Azzal megnyugodva lefeküdt a mester megint.
Másnap reggel eljött a királykisasszony megnézni a ruhát. Felpróbálja, s úgy megtetszett neki a ruha, hogy nem győzte eleget dicsérni. Meghívta a lakodalmára a szabót is.
A szabó hívta a legényét is a lakodalomba, de az nem akart menni, így hát a mester csak maga ment el. Mikor hazajött, elbeszélte neki a lakodalomban történteket.
A király leányai úgy kívánták, hogy egymás után tartsák meg a lakodalmukat. Az első napon megtartották a legidősebb leányét, másnapra a középső leányé volt kitűzve. El is hozta a szabóhoz este a ruhájának való szövetet, hogy holnap reggelre készítse el neki az új ruhát, de úgy, hogy még szebb legyen, mint a testvéréé volt. A szabómester bizakodott legénye ügyességében, s a munkát most már örömest vállalta. A királyleány megnyugodva és boldogan ment haza.
A szabómester pedig elővette a legényét, hogy mutassa meg neki, hogyan lehet olyan hamar és szépen varrni. De a legény nem akarta megmutatni. Biztatta, hogy csak menjen aludni, minden a legjobb rendben lesz, s reggelre a ruha elkészül. A mester lefeküdt hát, és aludt nyugodtan.
A legény pedig a ruhaszövetet kiterítette az asztalra, s így szólt:
– No, te olló, úgy szabd ki ezt a ruhát, hogy hétszerte szebb legyen, mint a tegnapi, te meg tű, úgy varrd meg, hogy az öltés helyét ne lehessen rajta észrevenni!
Az olló kiszabta, a tű megvarrta, s a ruha egy perc alatt készen volt, de hétszerte szebb, mint a tegnapi.
Másnap eljött a királyleány, felpróbálta, s nagyon tetszett neki. Meghívta a szabómestert is a lakodalomba. A szabó szívesen ment, hívta a legényét is, de az nem akart menni. Így hát csak magában ment el.
Hátra volt még a harmadik menyegző, a legfiatalabb királylányé, akit a tizenkétfejű sárkány ördöglelke tartott hatalmában. A leánynak meg is mondta, hogy kicsoda ő, de azt mondta, hogy ha elárulja őt szüleinek, akkor pozdorjává töri. Nem mert hát a leány egy szót se szólni arról a szülei előtt, hogy ki az, akivel ő el van jegyezve, hogy ez nem az a legény, aki mindhármukat megszabadította a sárkányoktól, hanem maga az ördög.
Hogy a második lakodalom is megesett a királyi palotában, akkor este elhozta a legfiatalabb királyleány is a ruhájára való szövetet a szabóhoz, hogy varrja meg neki is reggelig a menyasszonyi ruháját. De arra kérte, hogy ne varrjon neki olyan szép ruhát, mint a testvéreinek varrt volt, hanem legyen az minél csúnyább, hisz úgysem örül ő ennek az egybekelésnek. Akkor aztán sírva fakadt, és hangos jajszóval zokogott, hogy mennyire szerencsétlen ő, mert olyanhoz erőszakolják, akit nem szeret, aki mellett örökre szerencsétlen lesz.
A szabó elvette a ruhaszövetet, s megnyugtatta, hogy kívánsága szerint fogja a ruhát megvarrni. Oda is adta mindjárt a legénynek, hogy varrja ő meg, de úgy, amint kívánják, ha már nem akarja neki elárulni a varrás titkát. A legény átvette a szövetet, s amint a szabómester lefeküdt és elaludt, hozzáfogott a varráshoz. Kiterítette a szövetet az asztalon, s így szólt az ollóhoz meg a tűhöz:
– No, te olló, úgy szabd ki ezt a ruhát, tű, te pedig úgy varrd meg ezt a ruhát, hogy még százszorta szebb legyen, mint a tegnapi, mert ez az én feleségemé lesz!
Az olló és a tű szaporán hozzáláttak a munkához, s egy perc alatt készen állt a szépségesen szép ruha.
Eljött másnap reggel a királykisasszony kisírt szemmel a ruhát felpróbálni, s mikor felvette magára, látja, hogy százszorta szebb, mint a másik két ruha volt. Még a szabómester is odavolt a nagy bámulattól, mert ő sem látott ilyen szép ruhát soha világéletében.
De sírva is fakadt a királykisasszony, és szemrehányást tett a szabónak:
– Látja, látja, mester úr, hogy kértem magát, ne csináljon nekem ilyen szép ruhát, hanem csak mentül csúnyábbat, és maga nem hallgatott rám. Csúfságot űz belőlem.
E szavak után ismét sírni kezdett, és elpanaszolta szerencsétlen sorsát, de azért titkát nem árulta el, mert félt az ördögtől. A ruhát hazavitte, ha már megvan, kénytelen lesz viselni. A lakodalomra ő is meghívta a szabómestert.
Felkészült hát a szabó, hívta a legényét is, de az szabadkozott, mondván, hogy majd később elmegy ő is.
Alig távozott el a szabó, legény elővette a boszorkánytól kapott kantárt, kiment az udvarra, megrázta, és egyszeriben ott termett az aranyszőrű paripa. Megrázta a kántárt másodszor is, akkor meg előtermett egy szép aranypaszomántos vitézi ruha. Hirtelen felöltözött, felült a paripára, s egyenesen a király udvarába ment. Ott a ló elkezdett nyeríteni, tombolt, kaparta a földet, szóval olyan nagy zajt csapott, hogy a király és a királyné kijöttek megnézni, hogy micsoda új vendég érkezett. Mikor meglátták a vitézt, aki szakasztott az az arc volt, akivel a leányuk esküvőre készült, kérték, hogy jöjjön be a szobába. A vitéz legény le is szállt a lováról, és a király bekísérte a menyasszony szobájába, aki nagyon megörült a fiú láttára. A király azt hitte, hogy a vitéz valami királyi herceg.
Mikor a tizenkétfejű sárkány ördöglelke meglátta az ifjút, nem sok jót várt, kezdett hátrálni. De az elszánt, bátor fiú, aki a leányokat megmentette, így szólt:
– Uraim, én vagyok az, aki megmentettem a király leányait, és levágtam a három sárkány fejét. Ez itt, aki az én képemet öltötte magára, a tizenkétfejű sárkány hullájából kiszállt ördögnek a lelke, üssétek meg őt bal kézzel, s azonnal porrá válik.
A király hajadon leánya egy szempillantás alatt mellette termett, s bal felől úgy ütötte meg bal kezével, hogy az ördög egyszeriben porrá lett, csak úgy füstölt.
Most tudta csak meg a király és a királyné, hogy miért sírt az ő leányuk annyit, mikor elbeszélte nekik a nagy titkot, amit nem volt szabad kivallani. No de csaptak is nagy lakodalmat, a vitéz fiút azonnal összeadták a legfiatalabb királykisasszonnyal, és mulattak, táncoltak, ameddig csak bírták.
A három testvér aztán ott élt a királyi udvarban boldogan, s most is élnek, ha meg nem haltak.
Fincicky Mihály fordítása
bevezető
|
|
|
|
