 |
|
|
|
|
Nyárutó
|
|
|
Mint egy szegény, sebesült katona,
a piszkos ősz járkál a mély aranyban,
a sebkötőit is letépi halkan
s csorogni kezd a vére bíbora.
Olyan alélt, hogy semmit se akar,
a napba bámul búsan és fehéren,
mellén a sok-sok vitézségi érem
rég kialudt, halott szivet takar.
Egy kőre dől s már-már aludni vágyna
álomtalan álmot egy régi ágyba,
de nincsen út, mely arra vinne már,
szívében kínok és fájdalmak üszke
s még hallja, amint fújja-fújja büszke
aranykürtjét a nyár, a messze nyár.
1907
|
|
|
|
|
